Varró Dániel: Félek, elalszom

Standard

Varró Dániel: Félek, elalszom

Félek, elalszom egyszer, s te itthagysz, mint a busz.
Pöfékelsz, elgurulsz, és többé sose látlak.
Vagy kiröppensz a számon, mint halottból a szusz.
Vigyázó lelke rebbenõ madárnak.

Advertisements

Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Standard

Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejed, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben össze-vissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Varró Dániel: reggel

Standard

Varró Dániel: reggel

mért reggel fut a háton végig a rémület ujja
gőgünk láncingét mért reggel veri át
fürge nyilával a kétség csördül a vekker a reggel
bús hadi kürtje hahó ugrik az én gyönyörűm
vesz papucsot macisat hamar oldja le szép derekáról
két ölelő karomat fut ki pisilni hamar
mért reggel jut eszünkbe hogy elhagy a nő kit imádunk
hallva az ágyból az új nap csobogó zajait
míg cseng távoli rétek csendje fülünkbe szemünkről
most veszi játszva csak el puha lánytenyerét a halál
kint fütyörészik a víz és vígan pittyen a mikró
bögrék és kanalak összeütődnek és ím
instant oldódik kakaópor a tejben a vízben
kávé és teafű rebben ezerfele szét
mert négyféle nedűt hörpint föl ilyenkor a drága
kávét dzsúszt kakaót gyömbér ízű teát
csészefülek félénken az ujja köré tekerednek
nyújtja nyakát a fiók tátva a csőre felé
bújj még bújj ide még nyomj csókot a számra te drága
forrót és hideget édeset és keserűt
vagy csak az ujjbegyedet húzd végig az ajkamon egyszer
nem lehet ó tudom én nincs neked arra időd
nincs neked arra időd cica fut ki a kádból a víz már
futsz ki a kádhoz ezért módszeresen mosakodsz
arc fül nyak hát kéz láb intim részek a sorrend
mindet megmosod és megtörlöd bekened
arckrém kézkrém bőrfeszesítő krém meg ilyesmi
s már kezed illatosan száz bugyi közt kotorász
melltartót veszel és igazítod benne a melled
festett fürtjeidet kunkorítod kifelé
most ez a szoknya vagy az és a pink top ehhez hogyan illik
és hogy a blézer a blúz a szőrgalléros izé
mért hat reggel a testnél meztelenebbnek a lélek
mért vacog úgy miután partra sodorja az éj
hol van a nap mi süttötte a szél hova fújta ruháit
álmok gyöngyeivel vállán mért vacog úgy
most a harisnya jön itt nejlon vagy necc az a kérdés
az nem időszerű még erről a szem leszaladt
nincs egy percnyi időd hiszen annyi a tennivaló még
szemhéjpúdert kell tenni szemedre lilát
szempillát bodorítani festeni rúzzsal a szádat
gyűrű csatt divatos hajgumi fülbevaló
egyetlen vakító kincsem te vagy énnekem édes
érted hagytam el én egykor a fél szememet
érted jöttem idáig e völgybe bicegve falábon
ások a mélybe le most nyitva a láda üres
nincs meg az autókulcs kiabálsz macikám hova tettem
nem láttad valahol jársz kipp-kopp föl-alá
nézed a tegnapi táskát nézed a tegnapelőttit
nincs meg nincs meg a kulcs szépek a szádon a csék
hát hogy utálom a sok kollegádat egész nap a cégnél
ó hogy gyűlölöm én délben a pizzafutárt
mert neki rúzsos a szád és a lábfejeden neki billeg
a gonddal kipucolt francia női cipő
mert neki vagy szép mert neki mondod a cséket olyankor
négy fal közt lakom én meglett végül a kulcs
meglett végül a jó retikülben volt a helyén csak
ott volt pont legalul rajta a két telefon
négy fal közt lakom én hova nem süt a nap se be reggel
egyetlen cicomám fénysugaram te vagy és
zsebkendő szemüvegtok a tárca a jogsi a fésű
gyorsan megcsókolsz rám mosolyogsz kisietsz
elmész zacc kakaócsík ennyi marad csak utánad
ujjnyi a dzsúszból pár pöndörödő teafű

Erdős Virág: Egyszeregy királyfi

Standard

Erdős Virág: Egyszeregy királyfi

Egyszeregy királyfi,
mit gondolt magában,
azt gondolta magában,
hogy most mindjárt olyat tesz,
amit majd késõbb megbán.

El is ment rögtön az ideggondozóba,
nehogy megint az legyen,
mint múltkor,
hogy késõn szól,
és már nem lehet az illetõkön segíteni.

De viszont az ideggondozóban nem volt senki ismerõs,
csak egy nagyon, de nagyon gazdag bírónak a
drogprevenciós segédmunkatársa,
aki viszont azt mondta, hogy
hihihi, hahaha,
és már rögtön ment is vissza
életfogytiglanig tartó halálbüntetésre ítélni
a betegeket.

Egyszeregy királyfi nagyon elszomorodott,
és azt gondolta magában,
úristen,
én vagyok Egyszeregy királyfi,
és most mindjárt kiirtom a legközvetlenebb környezetemet,
pedig nem kéne.

Ezért inkább visszaszállt a trolibuszra,
és búcsúzóul ellátogatott egy nagyon szegény lányhoz,
aki viszont munkanélküli volt,
de nem számít,
mert az is egy foglalkozás.

Akkor ez a szegény lány azt a tanácsot adta Egyszeregy királyfinak,
hogy vegye le magáról kocsisi ruháját,
és úgy próbálja meg.

És ez a kis újítás annyira prímán sikerült,
hogy csuda.

A királyfi végre meg tudta mutatni valódi énjét,
ami olyan szép volt,
mint valami nagyon szép dolog,
például egy szálloda.

Most már mindenki láthatta,
hogy õ tulajdonképpen egy befektetési tanácsadó a Procter & Gamble-nél,
és vannak bizonyos elgondolásai
a jövõt illetõen.

Hálából rögtön el is vette feleségül a nagyon szegény lányt,
de aztán meggondolta magát,
és mégis inkább egy minden szempontból megfelelõ házastársat választott,
akinek jó az elõmenetele,
meg egyébként is.

És attól fogva boldogan éltek,
és egyáltalán nem is haltak meg.

Ami pedig a késõbbieket illeti,
az még azért hozzátartozik a bonyodalomhoz,
hogy az újdonsült feleség teljesen véletlenül pont
szerv-kereskedelemmel foglalkozott,
ami egy szép szakma,
csak hát érteni kell a módját.

Ezért aztán arra gondoltak,
hogy ha más nem,
egy-két kisebb májat,
meg zúzát,
meg agydaganatot félretesznek,
és az árából majd vesznek egy-két jóravaló unokát,
hogy legyen, aki öregkorukban kifurikázza õket a repülõtérre,
meg vissza.

Úgyhogy ez lett.

Csakhát sajnos az történt,
hogy ez az ominózus kisunoka egyik pillanatról a másik pillanatra
egy hétpróbás gazemberré változott,
aki még randalírozni is megtanult,
meg kesztyûbe dudálni,
és ráadásul olyan falánk volt,
hogy leette a fregoliról a ruhát,
úgyhogy rettenetes.

Meg is fogadták,
hogy nem veszõdnek vele tovább,
hanem inkább villámgyorsan belehelyezték az iratmegsemmisítõbe,
hogy majd a többi hamis telekkönyvi papírokkal,
meg fizetési felszólításokkal,
meg adócsalásügyi dokumentumokkal együtt
megsemmisítik.

Csakhogy ennek az ilyen-olyan kisunokának
akkora egy oltári nagy szerencséje volt,
hogy az õrület,
ugyanis egy mindennaposnak éppenséggel nem nevezhetõ
antiterroristaellenes bombatámadás következtében váratlanul
bedöglött a gépezet,
és mialatt a nagyszülõk a technika ördögét szidalmazták,
addig õ pont ki tudott ugrani
a hirtelenjében keletkezett többszázezer négyzetkilométeres átmérõjû
lukon.

És akkor ez a szimpatikusnak nem túl szimpatikus,
ámde jó svádájú legényke még aznap éjjel vándorútra kelt,
és csak ment,
csak ment,
csak ment.

És mikor már eleget ment,
akkor az elsõ adandó útelágazásnál uniformist öltött,
és rendfenntartónak állt,
és állítólag irtózatos küzdelmek árán,
de végül 6-3, 6-4 arányban sikeresen megnyerte a világháborút,
és azóta Hétszer Hét királyfinak,
meg Hetvenhétszer Hetvenhét a Négyzeten királyfinak
tituláltatja magát,
és most per pillanat különrepülõgéppel épp hazafelé masírozik,
hogy a kisantanttal,
meg a nagyantanttal,
meg a Nemzetközi Valutaalappal történt elõzetes megállapodás értelmében
az elsõ szótól az utolsó szóig
átírja,
és aláhuzigálja,
és a felismerhetetlenségig összefirkálja
a történelemkönyveket,
megváltoztassa a megváltoztathatatlant,
kipukassza az idõ kerekét,
stb,

aztán beüljön a tutiba,
és élvezze,
ami van.

Varró Dániel: Mozi

Standard

Varró Dániel: Mozi

Gyere, nevető szemü, airwave-es leheletü! Bús lovagod ma terád vár
egyedül a pattogatottkukorica-szagu moziban, ahova csupa pár jár;
lépkedek ide-oda idegesen én itt,
jaj, úgy tépi a szivemet a szerelem is, ahogyan a jegyeket a nénik.

Gyere na, hisz íme, a nap kisütött kint, fűt a tavasznak a láza,
vége a télnek, a depinek, a lomb is zöld, és tele van a pláza,
gyöngy vagy a sok bizsu-cicababa közt te –
mennek már odabent, gyönyörűm, az előzetesek, nosza, jöszte!

Kukorica, perec és a kóla kezünkbe, zsebembe jegyért kotorászom,
így be a sor közepére, amíg megy a halivudi jelenet a vásznon;
és míg könnybe a mozi szeme lábad,
lerugod a papucsodat, és a puha szék tetejére teszed föl a lábad.

Betege vagyok a szerelemnek, a vágynak, az érintésed is éget,
amikor a kezem és a te kezed is ugyanoda nyúl be a kukorica végett,
fölhevít, és amikor elveszed, űrt hagy –
nem tudok én ma a filmre figyelni miattad, olyan gyönyörű vagy.

Szép a te szemed, ugye tudod, és a szád, és szép a te fogad és a nyelved,
amivel a popcornt ízleled, amit a te szép kezed a zacsiból elvett;
legurul a nyakadon a kukoricamorzsa,
elnyeli ott ez a kis szakadék, a halálban is édes a sorsa.

Két kibujó telihold a trikód ködleple alatt a te melled,
barna, akárcsak az alkonyi fény a te bőröd, a szoliban ilyen lett.
Jaj, milyen oktalan állat az ember,
vágy az ölében örökkön dudorodik, és a szive teli szerelemmel.

Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla.
Édes a szerelem, a vágy lólába ha néha kilóg is alóla…
Baromira gagyi ez a jelenet is éppen,
gyere, szerelemnek örülni hajoljál össze te velem a sötétben.

Arany János: Rege a csodaszarvasról

Standard

Arany János: Rege a csodaszarvasról
(Buda halála, Hatodik ének)

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára
Kur vízének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. –

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, viradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan –
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak olt a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba, –
Tévelyitő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
– Köd előtte, köd utána –
Mig az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad? –
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat,
Vőrhenyő vad izes falat,
Feszes az íjj sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy eluntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sik fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek
Engesztelni fiat szüllek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szültek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifjú ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.

Arany János: A walesi bárdok

Standard

Arany János: A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

“Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

“Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

“Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
“Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát. [*]

(1857 jún.)

[*] A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát,
hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277)
után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső
múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom
lerázására. – A. J.